A radikális baloldallal egyebek
mellett egyetlen nagy baj van! Például az, hogy van. Meg az, hogy mindig
kivételes érzékkel tudott viszonyulni a világ dolgaihoz. Hogy mást ne
említsek, miliőjével szemlátomást is ezerszer könnyebben tudnak
azonosulni a lángban égő, ámde még szűz lelkek, „marketingje” pedig
általában is kreatívabb, ötletesebb és újszerűbb, mint a túloldalé. Ám
még mielőtt e gondolatot roppant reakciótól fűtve gyorsan ledurrognánk,
szögezzük le, hogy mindez annak ellenére is hatásos lenne, ha nem azon
dolgok mellett kardoskodnának szeretett komcsijaink, amikre eleve
másodpercek alatt képes ráharapni az értékek útvesztőjében lézengő civil
lakosság ifjabbik fele.
Ilyetén nyilvánvaló az előnyük,
hiszen nem kunszt de facto legálisan csápolni olyan elvek mellett,
amiket manapság illik vallani, egyúttal nem aggódni amiatt, hogy ha
vörös csillagba szőtt sarlót és kalapácsot lengetek a fejem fölött,
életem végéig holodomor emlékmúzeumokba kell járnom, jogerős bírói
ítélettel a farzsebemben.
Ennek ellenére tény, hogy az
anarchisták és a modern kommunisták nyilvánvaló sikerrel tudták venni a
korok akadályait, és sajnos (esetükben persze szerencsére) képesek
voltak a permanens megújulásra. Mindezt közérthetően, lélekkel és
kreatívan.
Nincs ez másképp zene dolgában
sem. A magam részéről például kifejezett fogyatékosságnak tudom be, hogy
továbbra sem létezik olyan nívójú újfasiszta zenekar, mint amilyen
balról a Ska-P, a Gogol Bordello vagy a Manu Chao.
Persze rögtön lehet fújtatni, hogy egyáltalán hogy létezhetnek ilyen
zenei irányvonalak (ti.: anarchista/fasiszta) és egyáltalán hogy merem
ezt a kérdést a számra venni, de jelentem: vannak ilyenek, és jó is,
hogy vannak. Természetesen nem kell feltétlenül a punk, ska, oi és
skinhead irányvonalakra szorítkozni, elég bő a paletta anélkül is. Ha
mást nem, citáljuk ide a Bella Ciao, vagy a Hasta Siempre...
című dalokat. Mert ne szépítsük, ezek a dalok töltetük ellenére is
olyan nóták, amiket ha meghallgat az ember, legalábbis egy kubai, vagy
olasz étterem teraszán leli magát és legfennebb csak egy pakli
cigarettára meg egy puskára vágyik, aminek okán az asszonyok alatt
minimum fel kell majd mosni a gyönyör miatt. Mindemellett tartalmas,
érthető és szép dalok.
Miért? Mert egyrészt olyan
zenéket produkálnak, amivel törődve volt, s nem annyiban merül ki, mint
mondjuk egy Kárpátia album. Nem mellesleg úgy, hogy a gitáros tud
gitározni, az énekes tud énekelni, a dobos dobolni és így tovább, ami
lássuk be, nem hátrány egy zenekar működésében. Mindennek lényege pedig
az, hogy a zenével nem csak annyit tudnak átadni, hogy két sör között
összerugdosom a mellettem lévőt puszta szeretetből és bajtársiasságból,
skandálok valami unalmasat, majd visszaülök inni. Ezekben a zenékben
élet van, érzés és hozzáértő odaadás, ami közérthető, s egyúttal
színvonalas - csak sajnos kommunista.
Épp ezért kérdem: miért van az,
hogy a szélsőjobbos zenekaroknál láthatóan kényszer az énekhang nélküli
énekes, és/vagy a háromakkordos, kocsmai röfögés? Mert ne védjük a
kutyánk kölykét: amíg a diszkrét szájszaggal sárban hempergő, kannás
bortól sármos anarchisták képesek voltak kitermelni magukból egy Ska-P-t
meg egy Picsát (utóbbi maga a nonszensz), addig a jobboldal még mindig a
Kárpátiát
tartja a zeneművészet csúcsának. És hiába ápolok személyes jó viszont
Gianluca Iannone-val, aki példaértékű módon vette észre, hogy az
újfasizmusnak hangnemet és miliőt kell váltani, ha teret akar nyerni a
fiatalok körében (lásd az újfasiszta squatokat), sajnos zeneügyileg ő sem képes túllépni ezen a helyzeten. (Mi dispiace amico mio!)
Nem tudom, hogy az oktalan
konzervativizmusnak, vagy csak a kényelemnek tudható be, hogy nem képes
megalakulni olyan mennyiségben olyan színvonalú zenekar, mint ez a
nyamvadt Ska-P, de momentán, hasra ütéssel három olyan újfasiszta
produkciót tudok felsorolni, amelyik legalábbis színvonalában megüti a
fent felvázolt szintet, ez pedig az olasz Antica Tradizione és a 1993-ben elhunyt (!) Ian Stuart Donaldson és a Skrewdriver dalait feldolgozó (nem mellesleg roppantul szemrevaló) Saga. Miért is? Ezer
meg egy téma adott (a keserédes történelmen, meg a búfelejtő
kocsmázásokon kívül), széles zenei lehetőségek, de nem, nekem nézeteim
ellenére is Ska-P-t meg Gogol Bordellót kell hallgatnom, mert
csillagászati mértékekkel nívósabb, mint akármelyik újfasiszta banda. Jó
esetben marad még a Dropkick Murphys, vagy a teljesen elvont neofolk zenekarok, ám ez utóbbiaktól hosszú távon felpattintom az ereimet, annyira lehoznak az életről.
A négyakkordos punk hangzás és a
fájdalmasan rossz éneklés ugyanis nem zene, viszont annál inkább az
igénytelenség fokmérője, amihez praktikusan az igénytelenek fognak
csatlakozni (és fordítva). Kérdem én: miért is jó ez a mi ügyünknek?
Miért nem lehet összekalapálni néhány tehetséges, zenélni tudó
ellenpólust a vörös csillaggal hadonászó anarcho-komcsik bosszantására,
meg persze az én szórakoztatásomra? Miért nem lehet megérteni, hogy a
szerelem, a bohemitás, a forradalom és a nagyvárosi utcán, vagy a
tengerparti éttermek teraszán spontán gyártott, több hangszeres zene
igenis jó, sőt kívánatos? Miért nem lehet tanulni az ellenségtől? Azért
mert az ellenség fegyverével nem lehet harcolni, így inkább megrohadunk a
kocsmai röfögés és a „Fegyverbe, fegyverbe...” skandálása mellett
ahelyett, hogy hajlandóak lennénk megérteni az utcazenészek
szabadságérzetét, az igényes zene tisztaságát és a nagyvilági élet
élvezetét azzal együtt, hogy az elveinkből egy nüansznyit sem engedünk?
Miért nem lehet megfogadni Evola azon tanácsát, hogy amint a jobboldali
történetírásnak, úgy a jobboldali fiatalság modern kultúrájának is arra
lenne szükség, hogy létezzen egy olyan szervezett és hatalommal
rendelkező jobboldali internacionálé, mint amilyen a kommunista? Mert
jelzem, azáltal, hogy nem vagyunk hajlandóak kilépni ebből a lábszagú
és igénytelen szubkulturális közegből, éppen a komcsiknak teszünk
szívességet, lévén saját magunktól vonjuk meg azt, ami éppen az ő
sikereik és a valódi élet, noch dazu a valódi siker kulcsa lehet. De ha
úgy tetszik, ennek felfogása nélkül éppen mi zárjuk saját magunkra az
általuk felépített kennel ajtaját.
Tessék hát fogni egy akusztikus
gitárt, némi fröccsöt, elfelejteni (de legalábbis újragondolni) a
bakancsokat és a bombereket, kifeküdni a tengerpartra, végighallgatni
egy sor latin és egyéb világzenei CD-t, kifülelni az ott használt
hangszereket és nem félni hasonló zenét játszani, mint a túloldal! Épp
csak a kulturális témáinkban, értékeinkben és a zenénkbe adott plusszal
különböztessük meg magunkat tőlük. Azokkal viszont nagyon.
* Publius Ovidius Naso, a római aranykor költője.
Forrás: www.danivagyok.blogspot.hu
