Az Európai Unió politikai berendezkedése egyértelműen demokratikus alapokra épül, ám a tagországok politikai nézetei már nincsenek törvény által szabályozva. Az öreg kontinens a világ legaktívabb területe, ahol eldőlnek a háborúk és a békéket megkötik, amik a világ arculatát alakítják. Pontosan ezért fontos az itt lévő országoknak, hogy politikailag stabilak legyen, hogy ne veszélyeztessék a befolyásos helyzetüket. A velük versenyben álló nagyhatalmak, mint az Egyesült Államok, Oroszország és Kína (valamint ehhez a rövid felsoroláshoz egyre több fejlődő ország csatlakozik, Dél-Amerikából és Ázsiából, úgy mint Brazília, India, Indonézia, Irán, Argentína, stb.) ennek a pozíciónak a megtörésére törekednek, a nemzetek közötti állandó harc következtében, ami átitatja az általunk ismert társadalmakat. Az Európai Gazdasági Közösség az európai országokat tömörítő gazdasági érdekegyesülés volt, ami végül olyan jól működött, hogy létrehozták az Európai Uniót, ami nem csak gazdasági, de szociopolitikai stabilitást is igyekezett létrehozni. A megvalósítás azonban már korán sem olyan ígéretes az eddigi eseményeket figyelembe véve, mint az EGK működése.
A politikai egységnek a térségben ugyanis rég nincs hagyománya, az egyetlen nagyobb ilyen szerveződés pedig csak a Római Birodalom volt, ami éppen fennmaradása érdekében vetette el a demokráciát. A politikai egység a kontinensen egyenlőre lehetetlen, hiszen a kelet-európai országok még ki sem heverték a kommunizmus idején beléjük erőltetett irreális politikai normákat. Ezért kapva kaptak az alkalmon, csak hogy leváljanak az orosz függéstől és elfeledjék a szovjet emlékeket. Bár bele tellett pár évbe, mire a 2004-es csatlakozó országok rájöttek, hogy korán sem illenek bele abba a mesevilágba, amit nyugaton Európai Uniónak hívnak.
A függetlenségét éppen csak visszakapó keleti blokk 15 év után egy újabb felsőbb hatalommal találta magát szembe, ami egyre inkább kezd kényelmetlen lenni számára (remekül példázza a jelenlegi Orbán kormány ellentéte az EU-val). Persze, hogy ne lehessen hivatkozni a későbbiekben valamilyen kormány félresiklott programjára ilyenkor átadják a döntési jogot a nép kezébe. Mindenhol népszavazás útján lett jogerős, hogy EU tagállam legyen valamelyik európai nemzetállamból. Egyedül három ország utasította el a felkérést: Svájc, Norvégia és Izland. Svájc továbbra is hivatkozik az 1815 óta tartó politikai függetlenségéhez, amin az EU sem tudott változtatni. Norvégia főleg a gazdasági hatalmára támaszkodott és nem kért az eddig jól bevált norvég gazdaság az EU által várható átvariálására. Izland is hasonlóan érvelt, aki az ország szinte egyetlen nagyobb bevételi forrását féltette, a halászatot.
A választók a könnyebb külföldi munkavállalásig és a nagyobb költségvetéssel gazdálkodó támogatási és pályázati rendszerig láttak csak, ezért pedig készek voltak feláldozni a nemzeti szuverenitást. Tette mindazt az a generáció, aki élt a kommunizmusban. Valószínűleg ezzel a döntésükkel akarták tisztára mosni szüleik nevét, hogy egy demokratikus együttműködési rendszerbe juttatják az országot. Jelenleg minden állam nemzetállam, amit egy többségi nemzet irányít, az EU pedig ilyen nemzetállamokból áll, aminek célja, hogy multinacionális makró államot hozzon létre egy olyan földrajzi területen, ahol a legutóbbi világháború bombatölcséreit egyes helyeken még be sem temették. Ez az elmélet alapjaiban nehezen megvalósítható. Az Európai Parlament pedig úgy irányítja a tagállamokat, hogy valójában nem is lenne beleszólási joga az országok politikai identitásába, holott ezt állandóan megteszi. Meg is kell tennie, különben a létezése értelmetlen lenne. Ez a konfliktus pedig előbb utóbb de ki fog teljesedni az európai országok között. A szellemi frontvonal pedig a liberális és a nacionális-tradicionális ideák között élesedik ki, ami jelenleg is meghatározza az Európai Parlament páholyait.
Habár az Európai Parlamentben a jobboldali Néppárt van többségben, a kialakulóban lévő fő eszmei intézményrendszer egyre inkább egy liberális demokrácia felé mutat. A liberalizmusnak pedig van egy komoly hátránya, még pedig az, hogy még kísérleti fázisban van, még mindig csak ismerkedünk a liberalizmus társadalmi hatásaival. Az 1789-es francia forradalom több mint 200 éve volt, de még mindig nem tudja senki sem, hogy pontosan milyen hatása is lehet egy ország társadalmára, ezért véleményem szerint egy ilyen ideára nem lehet egy olyan pánállamot létrehozni, ami a világ legerősebb gazdasági szereplője. Eközben a szociológusok, politológusok, filozófusok éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy kidolgozzanak egy olyan ideológiai keveréket, ami ennek a megfigyelésnek a negatív hatásait igyekszik tompítani. Az egyik legvitatottabb ilyen karakter a ’90-es években Jürgen Habermas volt, aki észrevette az eddigi homogén társadalmak, heterogén átalakulásait és igyekezett demokratikus megoldást találni a nacionalizmus által szült ellentétekre. Válaszként megalkotta az alkotmányos patriotizmust, amit a következőképpen fejt ki: "Ha a különböző etnikai, kulturális vagy vallási jellegű politikai szubkultúrák egyazon politikai közösség tagjaiként szeretnének együtt élni és egymással egyenlő felekként kölcsönhatásba kerülni, a többségi kultúrának le kell mondania arról a történelmi előjogáról, hogy ő határozza meg az /általános/ így a származástól és életformától függetlenül minden állampolgár által elsajátítandó politikai kultúra hivatalos kereteit. A közös politikai kultúra szintjét gondosan el kell választani a szubkultúrák és a prepolitikai identitások szintjétől (beleértve a többségét is), amelyek egyenlő mértékű védelmet érdemelnek, attól a pillanattól kezdve, amikortól tiszteletben tartják az alkotmányos elveket. Ily módon a nacionalizmus helyettesíthető azzal, amit alkotmányos patriotizmusnak nevezhetnénk." (Uo. Kiemelés a szerzőtől.). Amit a továbbiakban így foglal össze: „A belső pluralizálódás és a külső globalizáció nyomása következtében a nemzetállam a közeljövőben képtelen lesz biztosítani a demokratikus állampolgárság fennmaradásának feltételeit. Éppen ezért szükségesnek tűnik a politikai cselekvést célzó képességeknek mind államközi, mind pedig államok feletti szinten történő kifejlesztése (Habermas, 1996: 293.).” Tömören, ez az elképzelés a kozmopolita elnevezés hivatalosítása, aki levedli a nemzeti és kulturális sajátosságokat, hogy egy sokkal nagyobb, de egyben szürkébb rendszer résztvevője legyen, amit valószínűleg sosem fog tudni teljesen magáénak érezni és átlátni. A neves filozófus elképzelései a szakmai és politikai körökben mind a mai napig viták témáját képezi, ami valószínűleg még pár száz évig így is fog maradni. Platón egy olyan politikai rendszerről értekezik az Állam című művében, ami nem születési, hanem érdemi alapon biztosít jogokat az állampolgároknak, szintén több száz (vagy ezer) évbe telt mire munkássága megvalósulni látszik.
Ezt az instabil politikai hatalmat viszont elviszi a hátán az erős gazdaság. A CIA adatai alapján az Európai Unió szoros versenyben az Egyesült Államokkal, de a legerősebb gazdasági hatalomnak minősül a világon. Őket igyekszik behozni Kína, aki a 3. pozíciót uralja biztosan, mivel a mögötte lévő országok még a felét sem tudják felmutatni a GDP-jüknek (kevesebb, mint a 40%-át). Európa élen jár a gazdasági szövetségek működtetésében. Már a középkorban felismerték, hogy ha a városállamok együttműködnek, akkor ezzel a terjeszkedési lehetőségeik is nőhetnek. A Hanza szövetség több nemzet városait ölelte fel, ami a jól működő integráció bizonyítéka, több mint 500 éven át. Az ehhez hasonló történelmi örökségnek köszönhető, hogy az EGK sikeresen teljesített, aminek egyik sarokköve az egységes belső piac megteremtése, ami ténylegesen jobb lehetőséget biztosított mind a fogyasztóknak, mind pedig a vállalkozóknak. A keleti blokk bevonása ebbe az integrált gazdasági rendszerbe viszont elhamarkodott lépés volt, mert a két fél gazdaságilag különbözik a leginkább egymástól. Németország egységesnek minősül azóta, hogy 1988-ban lebontották a Berlint kettéválasztó falat, de az EU legerősebb gazdasági hatalmának még így 23 év elteltével is nehézségei akadnak egy szintre hozni a lemaradt keleti régiót. Egy példa: a kelet-német lakótelepek energiapazarló szigetelése és a fűtési rendszer elavulása miatt a német kormány euró milliárdokat ölt abba, hogy élhetőbbé tegye a kelet-német lakótelepeket, amit mind a mai napig nem tudott teljesen megvalósítani.
Főleg azért, mert az egységesítést követően a fiatalabb lakosság azonnal a nyugati területekre költözött, ezzel sok lakótelep szinte elnéptelenedett. Így a rossz infrastruktúra és a pazarló közmű átalakítása vagy lebontása további óriási költségeket rejt magában. Az egymástól hihetetlen távolságokra kerülő vásárlóerő paritás miatt, az EU nehezen tudja megvalósítani az egységes belső piacban rejlő, egyébként kiváló lehetőségeket. Amíg egy dán, vagy brit, vagy akár még egy spanyol állampolgár számára is megfizethető az élet a nyugat európai tagállamok bármelyikében. De egy magyar gazdaság számára a hirtelen megnőtt elvárások és a sorra tönkre menő magyar termelőipari vállalatok olyan logikátlan kereslet-kínálati rendszert szültek, amit még a kommunizmus sem tudott felülmúlni. Míg az előző rendszerben nem volt választék, ellenben mindenki hozzá tudott férni minden termékhez, amihez szüksége volt (a Coca-cola hiánya természetesen nem ilyen hiány) és azt meg is tudta fizetni, mellette még akár megtakarítani is tudott, egy olyan gazdaságban, ahol a legtöbb szociális intézmény költségeit az állam viselte, mint például az oktatásét. Addig a hirtelen jött kapitalizmus Magyarországon elárasztotta a boltokat a nyugati, jó minőségű termékekkel. Azonban a magyar nem tudja azt megvásárolni, mert ugyanazért a munkáért, amiért nyugaton többszörösen többet fizetnek, itthon éppen hogy a megélhetés alsó korlátait feszegetik. Az egységes belső piac így egy némiképp torzként definiálható gazdasági képet mutat.
Európa jövője jelenleg a görög válság kiteljesedésében és annak a következményeiben rejlik. Ez az EU első vizsgája, ha ezzel nem tud megbirkózni, akkor bukásra van ítélve, ami a jelenlegi kilátások alapján komoly eséllyel van jelen. Ha viszont túléli az azt fogja jelenti, hogy a nemzetek igen is kiállnak közösen egy cél érdekében, még akkor is ha mások a felelősök. Az egyre makacsabb német vezetés, azonban kezdi megelégelni, hogy ők tartják el az EU elhamarkodott terjeszkedési politikájának áldozatul esett kelet-európai országok hiányosságait. Tovább ront az integrációs helyzeten a most megválasztott szocialista, francia elnök pedig zászlóvivője a német költségvetési szigor ellen indított gazdasági polgárháborúnak. Az EU szétesése azonban óriási veszélyt jelenthet a szektorra. Az érettségi szakaszon már bőven túl lévő fejlődési folyamatot ugyanis nem fogja tudni fenntartani, és a fejlődő országok egy évtizeden belül behozzák az eddigi lemaradásukat. Az erőviszonyok ilyen mértékű átrendeződése azonban az eddigi tapasztalataink alapján, mindig fegyveres konfliktust eredményezett. A két legnagyobbat, a két világháborút.lt abba, hogy
