Az antropológia legvitatottabb részével kezdeném cikk sorozatunk soron következő részét. Mint ahogy azt az első részben megállapítottuk, nem hagyatkozhatunk csupán a látható különbségekre, ha objektíven szeretnénk tanulmányozni az emberiség csoportjait. Olyan ez mint a jéghegy. Ami a felszínen van az csupán az egésznek a 20%-a, a szem által nem látható része az egésznek viszont 80% és ez a bizonyos 80% a faj szellemiségét teszi ki. De ahhoz, hogy megértsük az egészet, először figyelembe kell vennünk a felszínt. Szerettem volna sokkal hivatalosabb lenni azáltal, hogy az elején bevezetlek Titeket az alapokba, mint az örökléstan és a genetika világának rejtelmeibe, de mivel nem tudtam volna hathatósan és érthetően átadni mindazt amit olvastam, így erről a tervemről letettem.
Amikor a külső jegyeket szeretnénk csoportosítani egy sor nehezítő tényezővel kell szembenéznünk. Az első ilyen a csoportosítás korlátai. Ha túl sok vagy éppen túl kevés szempont alapján dolgozunk, annál jobban változik a vizsgálandó terület, így veszélybe sodorjuk munkánk hitelességét, felmerítve a veszélyt, hogy több-kevesebb olyan osztályt hozunk létre amik nem különböznek egymástól. Állatoknál gyakran már 1-1 tulajdonságban való eltérés elég alap külön fajta felállítására (pl. fehér és szürke egérfajta); máskor egymástól oly különböző formák is, mint a bernáthegyi kutya és kuvasz csak fajtának számítanak. A legegyszerűbb tehát, ha a legalapvetőbb látható különbségekre fókuszálunk:
-Arc
-Koponya
-Termet(testalkat)
-Bőr
-Szem
-Haj
Mivel itt azonban a biológia területén vadászunk így azonban több, a szem által nem észrevehető tulajdonságot is számba kell venni. Ilyen például a termékenység. A termékenység élettani követelményét különösen Darwin hangsúlyozta, aki azonban erre nézve nem végzett kísérleteket hanem az állattenyésztők tapasztalataira támaszkodott. Szerinte mindazok az egyedek, melyek a szabad természetben egymással nem párosodnak, vagy ha párosítják őket, termékeny utódokat nem tudnak világra hozni, külön fajhoz tartoznak, így a ló és szamár külön faj, mert korcsaik egymás között nem képesek tovább szaporodni. Ameddig a korcsok termékenyen kereszteződnek, még ha alakilag igen különböznek is egymástól, legfeljebb az alfaj, fajta, (rassz), változat (varietas) elnevezés illeti meg őket. Így ha ez az állítás megállja a helyét az állatvilágban, nincsen másképp az emberek között sem.
Amikor a fajból egy-egy csoport elkülönül, a fajtává való fejlődés elsősorban éppen a nemi izolációval s a vele járó nemi kiválasztással veszi kezdetét. Némely emlősfaj és fajta sem külső bélyegekben, sem a koponya és fogazat alkatában nem tér el egymástól, kizáróan csak a párosodó szerv tekintetében különbözik (Méhely). A nemi elkülönülés azonban többnyire azáltal megy végbe, hogy az új földrajzi környezetben megváltozik a párosodás- és a csírasejtek érésének ideje, vagyis a nemi vonzalom addigi harmóniája, ami éppen úgy, mint a párosodó szervek eltérése, más fajtákkal való érintkezésnek gátat vet.
Az ember azonban képes párosodni egymással a Föld bármely két végéből is hozzuk össze őket. Az észak-norvég halász és egy pigmeus ugyanúgy életképes utódokat tud létrehozni, mint két nyugat szibériai, vagy örmény. A leglátványosabb a Latin-Amerikai népesség összetétele. Európai fehér (főképp mediterrán és egy kis északi) és a helyi indiánok népes országokat hoztak létre, gondoljunk csak a 200 millió lakosú Brazíliára. De vajon a fajiság minden problémája a keresztezés „sikerében” csúcsosodik-e ki? A kereszteződés lehetősége nem jelenti egyben azt is, hogy a vérkeveredés általános szabály az emberek között.
A természet már praeventive gondoskodott a fajok tisztaságának védelméről, amikor mindegyikbe sajátos irányú ösztönöket, más temperamentumot, más testi és lelki stílusvágyat oltott. Ez a praeventiv gondoskodás a házastársi kiválasztásnál realizálódik, amelyet éppen a közös temperamentum és életstílus rezonanciája irányít. És ha mégis megtörténik, mint ahogy igen gyakran megtörténik, hogy a házastárs kiválasztásánál akár önismeret hiányában, akár érdekből, vagy divatból nem respektálják a fajok kölcsönös hatásait, a természet regresszív eszközökkel avatkozik be a fajvédelem biztosításába.
A hollandok és malájok, a hinduk és angolok stb. korcsai csökkent ellenálló képességűeknek mutatkoznak s néhány nemzedék múlva ki is halnak. De nemcsak a fehér és színes fajok, hanem az európai fajok közti vérkeveredés sem marad következmények nélkül. A szülők össze nem illő tulajdonságai az ivadékok egy részében is diszharmoniásan kerülnek össze, ami külső megjelenésben talán csak az aesthetika rovására megy, de lélek- és kórtani tekintetben az egyén és a következő nemzedék életrevalóságát is veszélyezteti. A korcsnépek gyermekiszonya nem csupán a jövő nemzedék gazdasági féltéséből fakad, hanem saját kiegyensúlyozatlan életük folytatásának ösztönös irtózatából is, ami a generatív halhatatlanságnak mindennél mélyrehatóbb akadályául szolgál.
Európában 5 őshonos fajtát tudunk megkülönböztetni:
-Északi
-Dinári
-Alpesi
-Mediterrán
-Keletbalti
Van egy kritikus pont Európában ahonnan kitűnik a változás keresztmetszete. Ez pedig Dél-Skandinávia. Kelet felé a világos bőrszín még tart, de már fakul (kivéve a lappokat). Ettől délre a bőrszín már láthatóan kezd sötétedni. Ha a koponyaalakot vesszük vigyelembe, ettől nyugatra (és kicsit keletre), az arccsont hosszúkás. Közép-Európában és a Balti térségben rövid, majd a Mediterrán területeken ismét hosszúkás.
Az északi faj:
Főbb külső jegyek: Nevezetesen a hosszúfejű s világos színkomplexiójú, vidékeken a termet magas, az arc és áll keskeny.
Terület: Svédország, Norvégia déli része, Kelet-Anglia, Észak-Németország, Belgium, Franciaország és Ausztria egy része. (Valamint USA, Kanada.) Ide tartozik az északi fajnak egy nehézkesebb, magasabb változata, széles arccal: a Fáli fajta. Továbbá az Anhalti fajta, sötétebb színkomplexszel: Izland, Skócia, Dánia egy része.
Az északi ember magas termetű (átlag 1.75 m); a férfi széles vállú, keskeny csípőjű; a nő csontos medencéje az összes európai fajok között a legszélesebb. A végtagok arányosan hosszúak. Az ujjak keskenyek, hosszúak. A koponya keskeny és hosszú, (dolichocephal; a jelző élőn 75); a tetőkeret ovális, a homlok hosszú, keskeny, a halántéktáj mintha két oldalt egyenesre volna lapítva. A fülnyílás előtti és mögötti rész egyenlő hosszú, vagy ez utóbbi még hosszabb. A nyakszirt hosszúságát tetézi a kiugró nyakszirt-dudor. Az arc hosszú és keskeny, a járomívek az arc oldalfalához simulnak. A szemöldökív gyengén fejlett és csak kevéssé ívelt; az orrgyök keskeny, a szemek mélyen ülnek. Az orr hosszú, keskeny és egyenes; néha a felső harmada a porc és csont határán lévő kis kiugrás miatt íveltnek látszik; olykor egyenesen folytatódik a homlokból (görög profil). Az ovális alakú orrnyílások az orrsövénnyel párhuzamosak.
A fogak és ajkak merőlegesen állnak. Az alsó állkapocs kifejezett. A bőr vékonyán fekszik a csontokra, illetve az izomzatra; a szemhéj vékony; az ajkak szintén. A bőrszín világos, rózsás-fehér. Néhol a vérerek egészen áttetszenek rajta („kék vér”). A haj világos, aranyszőke, vöröses árnyalatú, finom, sima, vagy néha (különösen a gyermekeké) enyhén hullámos. A bajusz és szakáll is szőke s még inkább vörösesbe hajló. A szem színe kék, oldalt jövő fényben szürkés. A szemkifejezés szemlélődő; az egész arc benyomása meglehetősen hideg.
A fáli fajta
Svédország Dalarne tartományában, Németorszában: Westfáliában, Hessenben, Thüringiában és Finnország nyugati szélén a régi kőkorszak cro-magnon fajtájához hasonló típus él, melyet az északi fajénál magasabb, nehézkes termet jellemez; a fej közepesen hosszú, az arc széles és közepesen magas; a két szemöldökív feltűnően erős és az orrgyök fölött majdnem összeér; az orr közepesen hosszú és egyenes. A színkomplexió világos; a szem szürke; az arcbőr durva, vörös; a haj és a bajusz világos szőke vöröses árnyalattal.
A fáli fajt Lenz az északi faj válfajának, Paudler a cro-magnon faj egyenes folytatásának, Nordenstreng az északi és kelelbalti faj keresztezésének tartja. A kérdés tisztázatlan.
Az anholti fajta
Az északi fajtának valamely sötétebb, rövidebb fejű (talán az Angliáig is eljutott dinári) fajtával való kereszteződéséből alakult ki. Történelmileg igen régi fajta. Ma az izlandi, skót, helgolandi halásznép s Dánia egy része anholti. A termet magas, a koponya rövidebb, mint az északié; a színkomplexió sötét. Az arcbőr erősen ráncosodik.
A dinári faj
Főbb külső jegyek: Rövid koponya és sötét színkomplexió mellett ismét magas a termet, de keskeny az arc. Homlok magas, alig hajlik hátra, az archoz képest széles. Magas áll. A szemkifejezés merész, magabízó.
Terület: Horvátország, Bosznia, Szlovénia, Szerbia, Bulgária, Macedónia, Albánia, Görögország. Előfordul még Ausztriában, Lengyelországban, Szlovákiában.
A dinári ember magas termetű mint az északi (1.74 m). Az alsó végtagok ugyancsak hosszúak, a karok azonban aránylag rövidek. A koponya magas és igen rövid. A nyakszirt egyenesen folytatódik a nyakból, oldalról laposnak látszik: mintha „lecsapott” volna. A homlok magas és csak alig hajlik hátra. A homlok-dudorok nem tűnnek el a gyermekkorral, hanem felnőtt korban is láthatók maradnak (különösen oldalvilágításban).
Az arc magas és keskeny, a homloktáj azonban kiszélesül és az archoz képest széles. Az arc magasságát az alsó állkapocs sajátos állása még jobban fokozza. Ugyanis az állkapocsszárak a szögleten túl is meglehetősen meredeken futnak előre, úgy, hogy a szöglet igen tompa, az áll és az arc egész alsó része pedig magas marad. Az állcsúcs emellett lekerekített.
A szemek mélyen ülnek, a szemöldök magasan ívelt. Előre haladó korral a szemhéjak lecsüngnek, a szem alatt pedig, mint más fajoknál az alkoholistáknál, erős karika, sőt bőrzsák képződik. A szem-, illetve az arckifejezés merész és önbizakodó, de nem rideg. A csontos orr hirtelen ugrik elő, a porcos rész pedig ívelten folytatódik (sasorr). Az orrsövény mélyebben leér, mint a két szárny, miáltal a nyílások oldalról nyílva maradnak.
Az ajkak kissé duzzadtak, az ajakpír széles. Az orrtól a szájzugig hózódó barázda már aránylag fiatalkorban mélyen bevágódik s ugyanakkor az arcbőr is erősen ráncosodni kezd. A bőrszín barnás, a haj sötétbarna-fekete; a szemszín hasonlóképpen sötét. Az általános szőrzet dús; bajusz, szakáll egészen körülnövik a szájat s a szemöldökív is bozontos. A hajszálak vékonyak.
A dinárok legzártabban a Balkán-országokban: Bosznia-Hercegovinában, Szerbiában, Albániában, Horvát-Szlavóniában élnek; lenyúlnak a Peloponnesosig és Krétáig. Kelet felé nem lehet elhatárolni az „előázsiai” fajtól. Északnyugaton az alpesi országokig (Bajorország, Tirol, Stajer, részben Svájc és Észak-Olaszország) sugároznak ki. Dinárokat találunk a szlovének, csehek, lengyelek és tótok között is.
Hamarosan folytatjuk a többi faj típusjegyeivel. Győzelem!
Berzerker
