Magyarország háborúban állt 1944-ben. A világméretű szabadságharc során a Tengely hatalmak oldalán küzdöttünk mind a bolsevizmus, mind a liberalizmus, mind a kapitalizmus elnyomó, felforgató, rabságba taszító erői ellen. Egyenlőtlen küzdelem volt ez, de mégis százezrek vállalták önként a küzdelmet, ami 1944-re egyre reménytelenebbnek tűnt. A magyar történelem során számtalanszor előfordult, hogy a csata, a küzdelem reménytelenné vált, de a becsület mégis azt követelte, hogy inkább mártírként a Haza oltárán vérezzünk el, mint gyáva féregként megfutamodjunk. Szondi Györgyöt hiába csábította a török megadásra, mégis kitartott, pedig jól tudta, hogy ezzel a biztos halált választja. Zrínyi Miklós Szigetvárnál szintén feladhatta volna, de nem! 1944-ben egyre nagyobb nyomás nehezedett Hazánkra, egyre több áldozatot követelt a küzdelem. Horthy Miklós kormányzó kiugrást kísérelt meg a háborúból… Ezt a cselekedetét felesleges mentegetni, ez nem a hősi magyar nemzethez méltó cselekedet!
A történelem során számtalanszor láttuk, hogy az árulók pillanatnyi előnyökért, vagy számukra előnynek tűnő dolgokért cserébe feladják a küzdelmet, átállnak az ellenfél oldalára. Persze ezt később mindig próbálják magyarázni, hol logikus, hol logikátlan magyarázkodással. A Hősök viszont nem gondolkodnak, hogy mennyi pillanatnyi előnnyel jár a cselekedetük, a Hősök nem magyarázkodnak, a Hősök nem beszélnek, a Hősök egy dolgot tesznek: a lelkiismeretükre hallgatnak! Október 15-én egy nagyszerű eszme képviselői lelkiismeretükre hallgatva egy emberként léptek a történelem aranylapjaira. Egy évezredes birodalom ismert és ismeretlen, névtelen Hőseinek szelleme hatotta át őket. Tudták ők is, hogy ezzel az egyre reménytelenebb küzdelmet választják. De tudták azt is, hogy még ha el is buknak, a győzelem már az övék: erkölcsileg! Október 15.-én a nemzet akarata tört felszínre! És ne felejtsük: „Nemzetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!!!!”
A háború végül elbukott anyagi értelemben. Megszálltak minket a vörös hordák. Az emberek rettegtek, szenvedtek az elnyomás alatt. Október 23.-án aztán a világ ismét megtapasztalhatta, hogy nem véletlenül nevezték a magyarokat a „Hősök nemzetének”! Fiatalok, idősek, diákok, munkások egy emberként álltak az igazság zászlaja mögé. A megcsonkított kis Magyarország a hatalmas Szovjetunió ellen. Reménytelen küzdelem, akárcsak Szondi György drégelyi küzdelme. Az utcák köveit ismét vér festette, de mégis százak, majd ezrek jöttek küzdeni! Az anyák szívükben büszkeséggel engedték fiaikat a barikádra, miközben belül érezték most látják őket utoljára. A fiak pedig sokszor egy Molotov-koktéllal néztek farkasszemet a szovjet páncélosokkal. Sokszor a testvérek egymás karjaiban véreztek el, mégsem tört meg senki, mégsem mentek haza az első nap után.
Még ha nem is tudtak róla, őket is az a legyőzhetetlen, csodákra képes érzés vezette, amit a Vezető így fogalmazott meg: „Inkább Hősként egy pillanatig, mint rabszolgaként egy életen át!!!!”. Anyagilag elbukott a szabadságharc, de szellemileg nem! És nem is fog, amíg vannak még ebben az erkölcsileg, szellemileg lerombolt országban akár csak pár tucatnyian is akikben még élnek a kitartás, a becsület, az önfeláldozás, az olthatatlan hazaszeretet legyőzhetetlen érzései.
Dicsőség a Hősöknek, akik nemzetünk becsületéért kiálltak, és vérüket adták!
Kitartás!
HunWarrior
