Eltelt egy kis idő a kérdőív utolsó szakaszának ismertetése óta, ezért úgy döntöttem ismét billentyűzetet ragadok. A most induló cikksorozat a kommunista/baloldali terrorszervezetekről szándékozik egy átfogó képet adni az olvasónak, és reprezentálni a különbséget a vörös terror és eszménk tisztasága között.
A Vörös Brigádok (Brigate Rosse) 1969-ben alakult, Renato Curcio (és annak feleségével, Margherita Cagol) vezetésével, azzal a céllal, hogy erőszakos eszközökkel – Olaszországot a nyugati szövetségeseiktől elszigetelve – egy kommunista, úgymond „forradalmi” államot hozzon létre. Az alapítás helyéül a trentói egyetem szolgált. A hivatalos szakirodalom úgy tartja, hogy a szervezet önfenntartó volt, ám ezt erősen cáfolni lehet, hiszen köztudott, hogy a Szovjetunió nagy örömmel támogatott szinte minden nyugat-európai terroristaszerveződést. Többek között az is kiderült azóta, hogy a Magyar Népköztársaság nagyvonalúan – felsőbb utasításra – havonta kb. 1 millió dollárral támogatta az Olasz Kommunista Párt-ot. További anyagi, és eszközbeli segítséget kapott más fegyveres csoportoktól, olyanoktól is, mint pl. a Palesztin Felszabadítási Szervezet, de érdekemes megemlíteni az anyagiak kapcsán, hogy a Vörös Brigádok tagjai külön fizetést kaptak! Ezek után próbálja valaki azt állítani, hogy nem állt rendelkezésükre külső forrás, amikor tagjai főképp egyetemistákból és munkásokból álltak. Ne feledkezzünk meg a szervezet második soráról sem, akik a 30-as, 40-es éveikben járó polgári társadalomból kerültek ki. Meglepő módon közülük azóta sokan felelősségteljes posztot töltenek be az olasz gazdasági és politikai életben. Mily érdekes. A tényeket figyelembevéve bátran kijelenthető, hogy a Vörös Brigádok eléggé el volt eresztve, szinte minden téren, habár ezekért a jogokért szorgalmasan tevékenykedtek is. Eszközeik a törvénysértés szinte minden kategóriáját kimerítik. Az erőszak széles tárházát alkalmazták többek között politikusokon, újságírókon, vállalkozókon. Fő tevékenységi területeik az emberrablások, gyilkosságok és robbantásos merényletek voltak. Első akciójukat 1970-ben hajtották végre egy milánói elektronikai cég ellen, amit a levegőbe röpítettek. A következő támadás olasz barátaink egyik szervezetét érte, a Movimento Sociale Italiano 2 tagját ölték meg, akikre azóta is minden évben megemlékeznek bajtársaink. 1976-ban vezetőjüket, Renato Curcio-t letartóztatták és egy baráti 50 éves börtönbüntetésre ítélték, ami a várt hatással ellentétben eléggé megmozgatta a hőbörgő vörösöket. A Brigádok új vezetője Prospero Gallinari, pedig elődjénél is sokkal agresszívabb és véresebb támadásokban látta a megoldást a proletárforradalom eljöveteléhez.
Hamarosan el is jött az olasz kommunisták legmagasztosabb napja: az európai terrorista-történelem leghíresebb támadását követték el Aldo Moro ellen, aki mint az Olasz Kereszténydemokrata Párt elnökeként, volt olasz miniszterelnökként és leendő köztársasági elnökként az olasz közélet egyik leghíresebb személyisége volt. 1978 március 16.-án, Rómában, fényes nappal tőrbe csalták a jobboldali politikust, és miután 5 testőrével végeztek, elrabolták és elmenekültek. A politikus felkutatásában az olasz történelem egyik legnagyobb hajtóvadászata sem segített. A Vörös Brigádok ezekután közleményt adott ki, amelyben kijelentették, hogy Aldo Moro, mint a nép ellensége, halált érdemel. Szitává lőtt holttestére (más források szerint le is fejezték) május 9.-én bukkantak rá egy autó csomagtartójában. Az Aldo Moro elleni támadás után a szervezet vezetőjét és több tagját is letartóztatták, de ezzel egyidőben a szervezet támogatottsága az eget verte és hamar ők lettek az olasz terrorcsoportok legnagyobbika. 1980 decemberében meghirdették a totális osztályharcot, ami egy remekül megszervezett ballépés volt, hiszen ezután a szervezet rohamos gyorsasággal kezdett feldarabolódni. Rögtön ki is vált egy kisebb csoport és Városi Proletár Gerilla Párt-ként folytatták rendkívül hasznos működésüket. 1984-ben további két részre szakadt a szervezet: Vörös Brigádok – Kommunista Harcos Pártra és a Vörös Brigádok – Kommunista Harcos Unióra (szerk.: vicces egy antidemokratikus terrorcsoportnál a „párt” szó használata). Ideológiai összekülönbözéseik a minőség rovására mentek, és a dicső, munkás forradalomig vezető útra ismét homály borult. A szervezet azonban tovább működik a napjainkig Új Vörös Brigádok néven, akik 1980-ban sikeresen a felrobbantották a bolognai pályaudvart 84 halálos áldozatot követelve. Hivatalosan még továbbra is aktívak, de akcióikról már nem zeng az olasz média. A Vörös Brigádok fénykorában körülbelül 4-8 ezer főt számlálhatott és további 2-300 ezer támogatót. Napjainkban ez a szám leépült kb. 50 főre, plusz néhány névtelen támogatóra.
A Vörös Brigádok tevékenysége ékes példa a bolsevikok vérszomjasságára. Míg a fasiszta mozgalmak kulturális és hagyományőrző csoportokban tömörültek, addig a vörösök szétlőtték fél Olaszországot, hűen példaképeikhez. Bár a V.B. megválogatta célpontjait, rengeteg ártatlan esett így is áldozatául a vörösök vérgőzös őrjöngésének. Halálos áldozataik számát több mint 2000 főre becsülik. Elveikhez illően az építés helyett a rombolást választották, ám a forradalmi ideáik csapdájába estek. Primitív, felszínes, érzelmektől fűtött eszméik csak egy fellángolás a nemzet szívében, mint az ember, mikor rémálmából riad fel, rájön, hogy ez csak a képzelete szüleménye és tovább járja a realitás, a hagyomány és az igazság kövezte utat. Ezt az utat úgy hívják, hogy: Nemzeti Szocializmus.
Berzerker
